Gyermekkori, boldog-büszke percek. Mikor nagy, kerek szemekkel várod a csodát. Mert jön a nyúl, a jézuska, vagy épp a télapó. És találgatsz, hogy igaz-e? Aztán eldöntöd: hiszel! Ez nem lehet véletlen. Arra hamar rájösz, hogy anya és apa veszi az ajándékot. De télapónak mégis lennie kell valahogy. Még ha nyúlnak nem is feltétlenül. Különben is. Valószínűleg jó humora lehetett annak aki kitalálta, hogy csokitojást tojik. Azért ez korántsem olyan, mint édesanyám egyik történetében, mikor is gyerekként a tanítónénijük csokis drazséval kínálta őket. Lévén első alkalommal találkoztak ezzel az édességgel, kis meglepetéssel vegyes örömmel konstatálták, hogy marokszám lelni ilyet szétszórva a birkalegelőn hazafelé menet. Hamar rájöttek a keserű igazságra.
Persze, attól sem féltem, hogy a jézuska (született Jézus) ne érne rá karácsonyfát cipelni minden házba. Legalább szegény addig lejöhet a keresztről. Persze amikor megláttam nagyapát a fával, menten megörültem, hogy vannak akik segítenek neki. :)
Az igazi rejtély mégis a mikulás volt. Cipőbe, zokniba rejtegeti az apró kis nyalánkságokat évről évre, és persze ő az egyetlen idegen, akitől nem bánjuk ha nyitva hagyja az ablakot dolga végeztével. Kívàncsi voltam, ki ő, és tudnék-e neki segíteni? Most már tudom. Azt is, hogyan. És ha apuka leszek, elvégzem majd a rám eső részt.
Persze a karácsonyt más színben látom azóta. Egy a folyton változó állandóságok közül. Tinédzserként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem jelentetttöbbet mint szünidőt a barátaimmal és alkalmat a tárgyi kívánságaim beteljesítésére. A család akkoriban nem igazán foglalkoztatott. Nem találtam a hangot velük és felesleges képmutatásnak találtam ott időt tölteni, ahol nem éreztem jól magam. Aztán tizennyolc évesen elkerültem otthonról. Kezdődtek a munkával töltött karácsonyok és szilveszterek, hiszen általàban olyan beosztásban dolgoztam, ahol nem számítottak az ünnepek, vagy ha igen, túl messze voltam ahhoz hogy haza jöjjek. A barátok ezeken az időszakokon is átsegítettek. Volt min, hiszen kezdtem rájönni, hogy valami hiányzik. A család és az otthon gyakran jelentek meg álmaimban, bár nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a ténynek. Még évekbe telt rájönnöm, mi hiányzott az életemből. A családommal való újbóli egymásra találást jelképezik nekem azóta az ünnepek. Ahogy a távol töltött idő éretté tett a miértek és kiértek megértésére. Ezt kerestem. Ettől lett teljes az életem. Szóval... Csak köszönhetek az ünnepeknek. Megértettem, mit jelent a család és a mélyről jövő, olykor önző, de őszinte szeretet. Amit nem lehet ajándékokkal, vagy pénzben mérni. A formaságok pedig megszűnnek képmutatássá lenni, amikor rájösz, hogy a törődést hivatottak szimbolizálni, és nem a lefizetés eszközei.
Köszönöm télapó, jézuska és nyúl! :)

Ösvény

...

Hm...

Ideje lenne elindulnom.

Elindulnom úgy, hogy közben maradok.

Egyedül.
Így vagyok én én.
Minek feledném...?

Lehet még

Üvöltenék legszívesebben!
Széles mosollyal arcomon.
Legjobb mégis úgy lehetne,
Ha füledbe súgnám egy hajnalon.

De félek, hogy soha nem hallod tőlem
És más súgja majd ezt a mondatot.
Hisz eddigre éppen csak annyit tudsz rólam,
Amit az ablakban kint hagyok.

/csak egy kis random szösszenet valahonnan/

/Ő még címet kér... nincs neki.../

Vártak már régen a felhők az égen,
De bárhogy is kértem, nem egnedtek lépnem.
A szárnyam kitártam és bármeddig vártam
A szél felborzolta, de át nem karolta.
Még fáj...

Meg dobban a szívem és érzem, hogy végem.
Hisz elém toppantál oly tündéri szépen.
Így minden félelmem, s minden rossz emlékem
Eltűnt és elszállt, mint füst fenn az égen.
Nincs már...

Szemed zöldjében, szép lelked tükrében,
Mint hűs tengervízben úszom én a fényben.
Ajkad vad tűzkét ég. Ízzik a föld és ég.
Téged kíván minden percben a mindenség...

Most itt állok, édes. Hisz látod, hogy nézlek.
Mint ártatlan gyermek, kit angyaldal ébreszt.
Néz rám...

Zene a lelkem

Ha érted mit jelent nevem...
Ha érzed miről álmodom...
Ha érdekel az életem...
Hallgasd meg most a dalom:

A zenéért élek.
Igen ez egyszerű.
Zene a lelkem.
Ez vagyok kívül belül.
Csak ehhez értek:
szeretlek téged.
Itt az ideje, hogy ezt már te is érezd!

Ha ritmusra léped,
Mit dobban a szíved.
Ha tudod és érzed,
Mit kíván a lelked.
Én neked zenélek,
Ó érted is élek.
Itt az ideje, hogy ezt már te is érezd!

Magányos a lelked,
Vagy csak úgy érzed.
Egy rég látott tájon
El hagytad a szíved.
Ki kóborol egysem
Hagy egyedül téged.
Itt az ideje, hogy ezt már te is érezd!...

Már értem mit jelent neved...
Már érzem miről álmodsz most...
Már érdekel az életed...
Már hallgatom is a dalod... a dalod...

Első dal

Sötét van, egyedül vagyok.
Árnyak leple borul rám.
Ahogy meglátlak bízom a jóban.
Szemed csillogva tekint rám,
És hogy érezd át.
Sír a szaxofon.

Hangom balzsammal száll.
Téged keres, bárhol jár.
És ha megtalál,
Soha nem. nem enged már.

Közelembe léptél, s bár vágyad még titok.
Mosolyodtól várom, hogy végre gyógyulok.
Szívemben még félsz jár, hangom dadogva remeg,
De rád nézek és látom, ahogy csak nekem nevetsz.
Szemeid csillagokként ragyokják be életem.
Szíved melegében, elolvad a szívem.

Kell, hogy érezd hát ahogy
Téged keres, feléd száll.
S látom a szemed már
Ahogy kérdőn nézel rám...
Oh baby, szeretsz tán?

/Idén valahogy 9 éve. És igen. tényleg ez az első./

Hajnal

Hajnal van már, a vekker régóta ezt jelzi.
Türelmetlen, azt mondja ideje fel kelni.
Lassna nyitom, a szemem,
A föld együtt ébred velem,
És néz rám
csendesen...

Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.

Az idő oly gyorsan száll. Hónapok, s évek telnek el.
A zarándok meg nem áll, hisz utam visz épp amerre kell.
De akad egy hely szívemben,
Ami mindíg itt van velem.
Képed őrzöm ott rég.
Kitörölhetetlen.

Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.

Hatalmas a távolság, és összeköt egyetlen fénysugár.
Ezt nem láthatja más. Nem vakít és árnyékot sem formál.
Csak mi tudjuk, hogy él, igen él
S összeköt bármerre lennél,
Hogy ha kell legyen fény
Ami hozzám kísér.


Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.


(Ezzel szépen elkezdem a régi dalaim idepötyögni. )

Megtennéd?

Gyere velem! Szárnyalhatnánk fellegeken, vagy fürödhetnénk a legtisztább vizű óceánban. Tehetnénk amit csak a szívünk megkíván, és a képzeletünk álmodni mer. És talán meg is tesszük. Lesz még időnk rá. De most fogd meg a kezem és gyere velem. Látod, van itt egy ösvény. Már egy kicsit ismerem. Járok erre, ha egyedül vagyok. Szeretném, ha látnád! mindig mosolyog a szívem, ha ilyesmit mutathatok neked. Itt most kicsit sötét van, de hát az erdő ilyen ezen a részen. Mélyzöld árnyaival takar el minket a nap elől. Csodaszépek a színek ott elől. Nézd, fordul az út. Jobbra kanyarodunk vele, s már itt is vagyunk. Langymeleg délutáni fény süt a fákra a templomnyi tisztáson. Sűrű lombok, cserjék és füvek falazzák mindenütt. Ott fenn balra apró patak csordogál le arról a sziklafalról egyenest ebbe a kristályvizű, kis, sziklamedrű tóba. Megtennéd, hogy leülsz itt velem, és csak vagy?

látomás...

Feszült nyugalomban háborgom. Egy hatalmas fal előtt, mintha állnék érthetetlenül, s bámulnám a képet padlótól tetőig. Égbolt, de nincs horizont. Csak mély kék. Felhők bárányoznak, mintha úszva. S kezem kinyújtom. Megérintem. Vizes. Puha buboréknak tetszik, vagy zselének. Belépek. Már nem érzem víznek, bár a hajam lebeg. Álj, én sem úszom, csak lebbenek. Szilárdan állok a semmin. Előttem a végtelen apró felhők úszkálnak kék tengerégben, mint bubi a zselében. És megérzem. Könnyű a lélelgzet, a lég mégis nyomott. Hideg, de nem rideg, vihar előtti csend. Nem háború készül, csak megmozdul végre föld, s vele tart az égbolt. Most lenézek. Alattam komor feketén, barnán, s cserépszínben stabilitást látok. Mozdulatlanul lebegek lefelé. Hegytető felett megállok. Alattam morog, pöfékel a föld. Nem érintem, csak szeretem. Érzi. Megnyugszik. Mozog lassan, de már nem pöfékel. Együtt indulunk majd. Arcunk a szélnek feszül, aki velünk jön, velünk örül. De még nem. Még éppen csak készülünk.

Mintha valaki azt hinné, láncra fúzhetett eleddig, pedig csak nem is akartunk menni sehová. Most fektéből felült a föld. A béklyó lehull, és mindjárt minden (f)elszabadul.

cseréptöret

Nem tudom, ki vagy. Halvány sejtelmem sincs afelől, hogy honnan érkeztél, vagy mi van a hátizsákodban. Egyetlen szikrányi gondolat sem arról, merre tartasz és mikor fogsz megállni. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Hiába várod, hogy elmondom életed történetét az első naptól kezdve, mert erre képtelen vagyok. De látlak téged. Látlak annak, aki valójában vagy. Túl az általam megálmodott képeken, túl a mások szavából szőtt színes-színtelen szúnyoghálón. Érted és téged nézlek. Látom, ahogy selymes hajad lebben a szélben, ahogy kecses lépted nyomán meghajolni tűnik a világ. Látom a mosolyt, ami gyógyír minden bajra, és a szemeket, melyekbe tekintve egy pillanatra megáll az idő. Látlak magadért. A félelmeid, a szeretteid, a lányaid, a fiaid. Látok benned mindent ami valaha voltál és leszel. Téged. És látom, hogy észre vettél. Szemem lehunyom. Tovább megyek. Eddig mertem maradni.

mellkasi fájdalmak:

Talán elhullok hirtelen...
Talán elhullok hirtelen és végleg.
Talán ha rám sötétedik, többé már nem élek.
Pedig jöhetne most egy kis sötét.
Hogy hunynám le szemem egy kicsinység.
Fáradt vagyok, már már fás.
S belül mélyen féreg vás.
Nem jobb ez, vagy rútabb, mint a többi.
Ugyanúgy tudna bárki mással ölni.
Nem elesett, nem felszegett,
Csak ilyen.
Éppen az enyém.

Ezért is tocsogok magamagányomban csendesen.
Mert ebből bizony több nem, csak ez az egy van nekem.

Kezdenék új strófát, boldogabbat, bohót, de folyton folyvást el kell löknöm elémből e pár szót:
nem tudom.

Mitől telik meg ezzel a fejem? Gondolkozom, cselekednék, de nem teszem.
Ez a két szó lüktet bennem:
nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Bamba vagyok, fáradt és nyegle.
Nem ülök, nem is gondolok nyeregre.
Tompa fájdalom hasít belém, s nem ereszt.
Nem a nemtudom a nagy baj,
Hanem, hogy nem is értem ezt.

Most most van most!

A most, most most van itt! :D És régen volt ilyen szép! Az élet velem. Igazán kedves. Mesélhetnék, és fogok is még. Nap ragyog át a kertváros lombjain. Szél süvít az átmeneti kabát alá. Esőszagú a sár és nyirkosak, aprók még a szemek, de az arc már mosolyog szájszéleket konstans fülig húzva. Sárfoltos, félig száraz a cipőorr. Még talán az a mókás, csipogó hang is megmaradt a talpban. Igen. Most ritmusra lépve vigyorgom az úton. Épp ahogy tegnap az esőben táncoltam hazafelé menet. A buszmegállóban bolondnak is néztek miatta. Miért ne, ha egyszer igazuk van? Ma nemhogy picivel a buszom előtt érkezem, de meg sem akar állni. A sofőr kicsit elszámolja a féktávot a nedves úton, s ahogy megmászom a lépcsőt máris tövig nyomja a gázt. Az utolsó köre lehet hazaindulás előtt. Így viszont kényelmesen elérem a metrómat a szmoggal és íncsiklandó péksüteményillatokkal dús Örs vezér téren. Eszembe jut, hogy nem hoztam kaját magammal. Mindegy. Az sem szokott vinni engem sehova (jó esetben :D). A metró zombilandje ma kiváló mosolyfakasztóként működik. Szombat hajnal van. Ilyenkor a kutya sem jár sehová (azt hinné az ember). Pontosabban mi házörzők pont, hogy igen. Zsúfolásig vannak a kocsik biztonságiőrökkel. Mind begubózva, komoly tartással, méltóságteljesen nézi le a világot, ami hasonlóképp tekint vissza rájuk. Lehet mindenféle tévképzetünk, de mindenki úgy gondolja, h egész nap semmit sem csinálunk a pénzünkért. Nem mondom, h teljes igazságtartalom nélkül. Viszont azt az egész napot bizony ott kell töltenünk. És ha akad néhány másodperc melónk, ott nem sok idő van gondolkodni. ;) Tehát a rendkívüli eseményeken és a napi rutinon kívül más dolgunk sincs, mint megpróbálni nem elbutulni, és nagyon fontosnak és misztikusnak tűnni. Én a magam részéről inkább a barátságos verziót választom. Széles mosoly, kezet nyújt. De amúgy őszíntén. Páff, meg is érkeztem. Mozgólépcső egy, mozgólépcső kettő. Deák Ferenc tér. A tegnapi eső úgy néz ki elvette a kedvet a komolyabb szemeteléstől. Lassan a sötét szürkébe csapott át, amíg a föld alatt zötyögtem. Egy utolsó pillantást vetek mára a csillagokra, amikről nem is olyan rég, a házból kilépve állapítottam meg magamban, h ebben a városban nem láttam még ilyen tisztán és szépen ragyogni őket. Aztán irány a bazilika. Ugyan nem esik útba, de ma kedvem van hozzá, és nagyon ráérek. Lomtalanítás lehetett. Az utcák telis teli törött bútorokkal és egyéb használhatatlan tárgyakkal. Nem szép, de legalább randa. Nem úgy a templom. Na hát az valami háde! Szeretek is erre járni. Aztán egy bal kanyar. Fura macskaköveken csipogok tovább furán szuszogó cipőmben. Elhaladok a Zrínyin ácsorgó huszáregyenruhás bronzfószer mellett. Na az ő csukája tuti nem ciripel. Még egy jobb kanyar, s már meg is érkeztem. Jól esik a benti meleg a hűvös szél után. Még így is tíz perccel korábban érkeztem, mint kéne. De hogyan? hiszen negyed órával később indultam el, és szombat van... na mindegy. A váltótársam igazi jó kis zenével vár. Nekem gyűjtötte. Elbészelgetünk kicsit. Készülődünk. Ő haza, én a szolgálatra. Aztán tovább áll, én pedig ezen a hálón szocializálódom vigyorogva. És kajaügyben is rámmosolyog a szerencse, ha jól látom. Rendezvény lesz. A szám még mindíg fülig ér. Azt hiszem oda ragadt.

mese... mese...

Szóval, hogyan is volt egészen pontosan? Á, igen. Úgy emlékszem, egy esős délutánon kezdődött, amikor is egyszerre felragyogott a napsütés. Én épp a pagonyban voltam. Nem, persze hogy nem a százholdasban. Az már kissé zsúfolt lenne nekem, és talán A. A. Milne úr emléke sem kultiválná az ötletet igazán. Szóval ott tartottam, hogy a pagony gyönyörű füzei között sétálgattam épp. Szomorúfüzek. A kedvenc fáim. Napjában akár kétszer, háromszor is kijárok hozzájuk. Segítenek levegőt venni. Most komolyan. Azt hiszed, viccezek, de nem tudod, mire is gondolok igazán. Nem olyan egyszerű, hétköznapi levegővételről van itt szó. Hanem azokról a mély, mosolygós lélegzetekről, amikkel magadba szívod a természet minden színét, s valami napfényes nyugalom áraszt el közben. Na, ez az igazi levegővétel. Kicsiny korom óta szeretem a szomorúfüzeket. Gyakorta bújtam oltalmazó lombjuk alá, ha a többi gyerek kicsúfolt, vagy nem játszott velem. Szeretni való, biztonságos menedék. A legtöbb ilyen fának akad legalább egy nagyobb ága, ami elég erős ahoz, hogy még a mai napig elbírjom akár engem is. Persze, nem az apró fákról beszélek. Hanem az öreg bölcsekről, akik már évtizedek óta figyelik ahogy eljövünk, cseperedünk és tovább állunk. Sokat álmodoztam arról, hogy ha a mi udvarunkban is lenne egy ilyen fa, kiülnék egy vastag ágára valamelyik könyvemmel, és csak olvasnék és olvasnék zavartalanul, mégis mindent látva körülöttem. Mert ugyanis a szomorúfűz, ha egészséges olyan lombkoronát ereszt, amin át kifelé volt értelme nézelődni, de befelé nemsok. Tökéletes búvóhely. A házunknál ilyen fa nem lévén, meg kellett elégedjek pagonybéli példányaikkal. Akiket nagyon is szerettem. Szóval, ezen az esős délutánon a kutyámat sétáltattam. Kyra egy gyönyörű, már-már feketés mélybarna alapon világos tigriscsíkos harci kutya volt. A fajta az angliai Staffordshire megyéről kapta a nevét. Szép kiállású jószágok, igazán szeretetreméltóak, mint amúgy minden állat, ami nem esz meg azonnal. Sőt, néha még azok is. Jó pajtásom volt. Sokat bóklásztunk mindenfelé, és ha nagy elkeseredésemben megszöktem otthonról, bizony őt magammal vittem akkor is. Szóval épp a pagonyhoz tartottunk Kyrával, mikor elkapott minket egy nyári zápor, és mi futva tettük meg a maradék utat a nagy fűzhöz, hogy ott a lombok alá rejtőzve vészeljük át az esőt. A meleg zuhany krokodilkönnyi cseppekben gurult végig az arcunkon. Emlékszem azon kacagtam, hogy kutyám kedves pofiján hogy peregnek le a súlyos vízgolyócskák. Szép nap volt. Úgy ázottan leültem a fa tövébe, Kyra a lábamra feküdt, ölembe hajtotta a fejét, s én füle tövét vakargatva beszéltem hozzá. Utólag visszagondolva igen jól tűrte tizenhat éves sületlenségeimet. Mindkettőnket elnyomhatott az álom, s én valamivel később arra ébredtem, hogy az egyébként rendkívül lusta jószág, egy hófehér pillangót kerget a fa alatt. Hátam még mindíg a fatörzsnek vetve néztem körbe. Az eső elállt, s a felhők közül egyre nagyobb felületen bukkantak elő vidám kis fénysugarak. Ahogy a nap ereje átszűrődött a fűz lombjain, éreztem, hogy akkor és ott kell magamba szívnom minden pillanatát a világnak, és egyszerre könnyű volt meglátnom az élet szépségeit, legyenek azok szembetűnően hatalmasok, vagy titokzatosan aprócskák. Azt hiszem, ott kezdődött el minden. Akkor kezdtem írni, akkor kezdtem élni igazán. 16 évesen. Hazafelé végig játszottuk az utat Kyrával, és boldogan, fáradtan hajtottuk álomra fejünket később. Ki-ki a maga vackán. Az utolsó ártatlan nyarak egyike... :)

Elrontott Szerelem

Mindig újként, magától jön az érzelem.

S olyankor folyton egy kegyetlen értelem

Kerít hatalmába.

Elrontja, lebénít, elfeledteti velem amit tudok,

S vigyorgó nyomorékként csak állok itt, meg amott.

Gondolatok nélkül.

Persze látom én ezt, de tekintetem üres.

Homályos gömb szemem és nyüves

Hazugságokat mondok magamnak.

Közben fáj, forr bennem valami.

Hogy lenne már velem úgy az a valaki.

Értenie kéne.

Aztán persze magamat okolom.

Hogy ott, azon az előző oldalon

Másképp is írhattam volna.

Persze szól egy hang, egy másik,

Hogy: Mit sírsz kutya a bolondulásig?

És már el vagyok veszve.

A távolság üli meg kétségbeesésem lovát,

hogy ordítva, üvöltve törjön oda át

ahol legféltettebb magányomat őrzöm.

Se keze, se lába ilyenkor a gondolatoknak.

S zavart dögökként marakodnak

összeomlott koncentrációm roncsain.

Félelem, düh, téboly és fájás

minden, mit meghagy később az ásás

utánra is sírom mellett gyilkosom.

Ilyenkor leülök vagy fekszek és várom.

Igen, aztán elmúlik. Van, hogy már három

vagy négy nap alatt.

S görcsös, értelmetlen és buta szenvedésem után

Csak mélységes mély szomorúságnak marad

Az elrontott szerelem.

Gyökereim (ihletve Kós Károly Varjú Nemzettség c. könyve alapján)

Hetvenes éveiben járó, kedves, valamikor hold arcú hölgy lép egy fiatal asszonyhoz a Nyírségi kisváros utcáján. Félénken mosolyog.

-Elnézést kedveském, Baloghné vagyok. A Macsukákat keresem. Valamikor sokan éltek itt. Nem tudja merre találnék valakit közülük?

Kissé meglepett, de kedves mosoly volt a válasz.

-Persze néném, én ugyan nem vagyok Macsuka, de a Gyuri bácsi itt az utcában, ő az. Odavezetem. -Azzal kerékpárját tolva, és az idős hölgyet karon fogva indul meg Macsuka Gyuri bácsi háza felé. Az úton lassan, lépésben követi őket egy autó. Az idős hölgy férje és néhány közeli barátjuk ül bent.

A csengőszóra egy galambősz hajú bácsika nyit ajtót. Nyolcvanas, talán kilencvenes éveiben járó, de élénk tekintetű, agilis kis ember.

-Jó napot kívánok! Balogh Józsefné Macsuka Valéria vagyok. Azt mondták, hogy itt talán hallhatok valamit a családomról. -A hölgy az utolsó szavakat már kissé elcsukló hangon, reménykedve ejti. Az öregúr egy pillanatig fókuszál, aztán felismerés csillan évszázados szemeiben. Hirtelen kiállt fel.

-Ej lányom, szalajtsd össze a családot! Megvan az elveszett Macsuka lány! -szól a csendben várakozó asszonykához, majd vendége felé fordul.

-Valikám, azt hittük mind elvesztetek a háborúban! Jer beljebb! Egyedül vagy? Hívd be akik veled vannak is!

Így történt hát, hogy a nagyanyám, a kis Macsuka lány hetven évesen visszatért szülöfalujába ahonnét totyogós korában költözött el apjával, anyjával, s idősebb bátyjával Bremberg-be, majd le Baranyába.

De hagyjuk most magára kicsit a Nyírséget, és az egymásra talált rokonokat. Menjünk visszább az időben egy jó ötven évet. Térben pedig Komlóra keveredjünk. Ahol a kis Macsuka lány lassanként felcseperedett, s a bányában, ahol felszíni munkásként dolgozott, megösmerte a nagyapámat. Addigra a Nanusék -hiszen apró korom óta így hívom a mamát, manapság már csak magamban ugyan.- már heten voltak testvérek. Azaz újból csak hatan, mert Gyuszi bátyját a katonasors magával szólitotta. Az idősebb testvér kis hercegnője, szeme fénye, Valika lett hát a legidősebb a gyerekek között. Ő segített felnevelni anyjuknak a kisebbeket. Név szerint Marit, Magdit, Évát, Bözsit és Gyurkát. Tékozló apjuk csak késő öregkorában látta át elvesztegetett éveit és próbált közelebb kerülni gyermekeihez. Némelyükhöz túl későn.

Vali erős lány volt. Miután elvégezte a házimunkát naponta hét kilométert sétált az iskolába oda is, meg vissza is. Aztán este fát vágott Gyurkával, főzött a lányokkal és élte a nagycsaládok szegényes, zajos, de alapjában boldog életét. A munkában sem volt rest és az Iskola végeztével a bánya vette fel. Hamar kiderült, hogy bírja a férfimunkát, így bár a felszínen, de a legnehezebb feladatokat kapta meg. Itt találkozott Balogh Jóskával. Józsi alföldi gyerek volt. Tisza Inokán született, ott nevelkedett régi jó kocsis családban öccsöstül, s a szerszám és a jószág ugyanúgy jóhelyütt volt a kezében. Szikár, markos gyerek volt. Napcserzett bőrü, fekete hajú, bogár szemű. Kevés beszédű ha épp nem az ital szólt belőle, akkor is csak bölcsen. Sokan tették próbára az erejét, de a széles tenyerű fiatalember ökle előtt bizony nemigen állt meg senki ha felbosszantották. Kezdetben lenn volt a bányában ő is, mígnem az orvos meg nem állapította róla, hogy tüdöbajos, és ha élni akar felköltözik a szinre csille tologatónak. Így is lett. Sok lány fordult utána. Sok kívánt az erős munkásgyerek mátkája lenni. Ő mégis a kis Macsukalányt forgatta legszívesebben a bálban. Egy napon aztán így szólt a nagyapám-

-Te Vali. Úgy döntöttem, megházasodom. -megfagyott Valika szíve erre a szóra hirtelen, s félelmében hogy a Jóska mást szeret biz csak ennyi fért a nyelvére.

-Aztán ki volna olyan hülye, hogy hozzád menjen? -Elhúzódott ahogy ezt mondta, s szemei dühös szikrát szórtak eddigre.

-Én igazán, rád gondoltam. -fogta kézen Józsi a lányt, s húzta magához szorosan. Ekkorra a félelem, s a düh mind öröm könnyekké váltak nagyanyám szemében.

Ötven hosszú év alatt két szép gyermeket neveltek, s jómagam is javarészt nekik köszönhetem, hogy ember lett belőlem, ha ugyan úgy van. Egy bizonyos. Nagyanyámék sok nehézséget éltek meg világ életükben, s mindből kimásztak. Ám ha a húgainak tanácsot adott azok rendszerint így feleltek.

-Neked könnyű Vali. A te urad a Balogh Jóska.

Most tehát két őszhajú nagyszülém és Szanda Bandi barátjuk feleségestől benn ülnek Macsuka Gyuri bácsi nappalijában, s a régmúlt időkről beszélnek. Az öreg Macsuka még gyermek volt, mikor Dédapám fogta a családját és messzire költözött. Soha többet nem hallottak felőlük. Már azt hitték a világháború sodorta el őket is magával, mint megannyi más rokont. Most boldogan sorolja a megmaradt unokatestvéreket, azoknak minden sarjait. Nagy a család. Nanuskám sír, zokog örömében. El sem tudta képzelni, hogy ilyen könnyen, ekkora boldogsága lesz a Nyírségben. Magam sem.

Mindig különleges volt a családom. Apai és anyai ágon egyaránt. Ki ezért, ki azért. Anyai ágon a dolgos, őszinte, lelkiismeretes emberek váltották ki az atyafiság csodálatát. Sokszor akár bolondnak is titulálva őket az elveik miatt. Atyai ágam pedig az elért-eléretlen félálmok miatt tűnhetett mindég kissé holdkórosabbnak, habár jóval vidámabbnak és szórakoztatóbbnak a többieknél.

Apai dédapám Az öreg Fábrik bácsi nagyhangú, nagyerejü ember volt. Édesapám a család szerint mind modorában, mind tréfáiban, mind erejében őrá hasonlít a legjobban. Igaz ami igaz, kevesen is tudnak legalább szívükben bujkáló kacaj nélkül gondolni Vida Gyurkára, vagy akár az apjára. Hiszen amaz Vida Gyurka sem vetette meg a jó kedvet. Főként, hogy Szentes város nagybecsű harmonikása és zongoristája volt oly sok éven át. Kórházi munkásként élte a nappalait, de éjjelente alig akadt olyan bál, vagy mulatság ahol ne lett volna a zenészek között. Keresett egy legény volt annyi bizonyos. Nagyanyámat, Fábrik Margót is meghódította, és bár két gyermekük is született viharos házasságukból, csak nem tudott Apuka megmaradni a keménykezű fényképész lány mellett. Sej hosszúnak tűnhetett az a pár év mindenkinek. Apám és Attila öccse a mai napig sokat mesélnek hányathatott gyermekéveikről és fakanál törő Margó mamámról. Persze azok az évek is csak elmúltak valahogy. Attila mára másfél évtizede Svédországban él. Apám ötödik éve a ködös Albiont hivja otthonának, ahová 3 évig magam is vele tartottam. Messzire szakadtak. Persze Fábrik Margóval nem állhatott meg az élet a herflis Vida Gyurka háza táján. Idővel új asszonya került. Horváth Lidia fejét kötötte be Apuka másodikként. S vele is megharcoltak minden perc békéért. Született is tőle egy harmadik fia. Sándor. Na ez az egy aztán szivemnek különösen kedves, mivel hogy a jó Isten öt nappal énelőttem hozatta a világra, s igy mintha édestestvérekként nőttünk volna fel. Csupán csak nem találkoztunk annyit. Persze Apukának közben jól látható tehettsége fejlődött a viharosságban. Néhány évvel ezelőtt Lidiával is elváltak. Ma nyolcvanon felül van a kisöreg. Szentes városban él egy szociális otthonban, ahol a társaság kedvéért néhanap még elő elő veszi a régi szintetizátort. Igen beteges a lelkem, de a kedvünkért sokat mosolyog. Sajnálom, hogy messze vagyunk tőle.

Apám már valahogy másféle volt azért. Háromszor nősült, de akár négyszer is tehette volna. A második volt anyám. Nem volt nagy szerelem -ha csak édesanyám részéről nem-, de elég volt ahhoz, hogy egy napon feltünően gömbölyödni kezdjek a pocakban. Az ifjabb Vida Gyurka sem tudott egyébként tétlenül ülni sokat. Bábolnán tanult lovásznak, s ha az utolsó évben nem kap egy lehetőséget belovaglóként, talán el is végzi az iskolát. Sokfelé járt a versenylovakkal. Sokat tanult tőlük, végül aztán az alkohol nyert a józan ész és a munka felett. Azután, erős akaratú emberként egyik napról a másikra tette le azt is, éppúgy, ahogy a cigarettát. Már gyerekként markos legénynek számitott. Úszott, és már Szentes konditermeiben is igen ismertté vált, mire Kunszentmártonba keveredett, ahol anyámék éltek. Ott aztán ő nyitotta meg az első termet a régi csónakházban, ahol a termálfürdő üzemelt. Az öregebbek mindmáig emlegetik a nevét. Kubikolt, kidobóskodott, és úgy bármi munkát elvégzett, hogy pénze legyen.

Mikorra én is előkerültem kereskedésbe fogott. Innen is, onnan is szerezte az olcsóságokat és piacolt velük amerre járt. Nehéz idők voltak azok is. Sem vele, sem anyámmal nem könnyü együtt élni. Meg is sinylették mindketten. Kiváltképp én, de akkor ez még nekem nem tünt fel. Mikor túl voltak egymáson, a nagyszüleimhez kerültem. Időnként anyám is ott élt, néha meg nem. Hiányoztak mindketten, de hiányát nem vettem semminek. Mindent megkaptam, amire szükségem lehetett. Boldog gyermekkorom volt. Mostanában kelt fel bennem, hogy többet tudjak meg a gyökereimről, s annak sem sok éve, hogy a szerencsémnek köszönve, aki összevetett engem rengeteg érdekes, őszinte és jó emberrel, elveket faragtam, célokat tettem magam elé. És hogy tudjam hová tartok, sosem feledhetem, hogy honnan jöttem.

Ez az irás talán nem ad választ arra, miért is könnyeztem meg a Varjú Nemzettség-et, de lehet hogy közelebb visz hozzá. A múltam különleges emberek láncához vezet vissza, akikről és akiknek tetteiről csupán szemvillanásnyi láttatik itt. Egyszer talán többet, részletesebbet irok róluk. Van miről. De mindőjük életében ott volt, ott van egy-egy rejtett tragédia, titkolt vágy vagy esemény, ami igazán hiroikussá teszi azt, amivel csak úgy a hétköznapokban is nagy tiszteletet vivnak ki. Az életüket. Nem mindenki érti őket. Haragosai is akadnak némelyeknek. Nekem is. Anélkül nem is lehetne. De büszke vagyok, hogy ismerhetem őket. Hogy közéjük tartozom. És hogy ők neveltek fel. A Családom, a barátaim, a szerelmeim. Mind segitettek azzá lennem aki vagyok. És segitenek továbbra is. Köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet. Nagyon fontos értékrendszeri tanitás van benne.