Elrontott Szerelem

Mindig újként, magától jön az érzelem.

S olyankor folyton egy kegyetlen értelem

Kerít hatalmába.

Elrontja, lebénít, elfeledteti velem amit tudok,

S vigyorgó nyomorékként csak állok itt, meg amott.

Gondolatok nélkül.

Persze látom én ezt, de tekintetem üres.

Homályos gömb szemem és nyüves

Hazugságokat mondok magamnak.

Közben fáj, forr bennem valami.

Hogy lenne már velem úgy az a valaki.

Értenie kéne.

Aztán persze magamat okolom.

Hogy ott, azon az előző oldalon

Másképp is írhattam volna.

Persze szól egy hang, egy másik,

Hogy: Mit sírsz kutya a bolondulásig?

És már el vagyok veszve.

A távolság üli meg kétségbeesésem lovát,

hogy ordítva, üvöltve törjön oda át

ahol legféltettebb magányomat őrzöm.

Se keze, se lába ilyenkor a gondolatoknak.

S zavart dögökként marakodnak

összeomlott koncentrációm roncsain.

Félelem, düh, téboly és fájás

minden, mit meghagy később az ásás

utánra is sírom mellett gyilkosom.

Ilyenkor leülök vagy fekszek és várom.

Igen, aztán elmúlik. Van, hogy már három

vagy négy nap alatt.

S görcsös, értelmetlen és buta szenvedésem után

Csak mélységes mély szomorúságnak marad

Az elrontott szerelem.