mese... mese...

Szóval, hogyan is volt egészen pontosan? Á, igen. Úgy emlékszem, egy esős délutánon kezdődött, amikor is egyszerre felragyogott a napsütés. Én épp a pagonyban voltam. Nem, persze hogy nem a százholdasban. Az már kissé zsúfolt lenne nekem, és talán A. A. Milne úr emléke sem kultiválná az ötletet igazán. Szóval ott tartottam, hogy a pagony gyönyörű füzei között sétálgattam épp. Szomorúfüzek. A kedvenc fáim. Napjában akár kétszer, háromszor is kijárok hozzájuk. Segítenek levegőt venni. Most komolyan. Azt hiszed, viccezek, de nem tudod, mire is gondolok igazán. Nem olyan egyszerű, hétköznapi levegővételről van itt szó. Hanem azokról a mély, mosolygós lélegzetekről, amikkel magadba szívod a természet minden színét, s valami napfényes nyugalom áraszt el közben. Na, ez az igazi levegővétel. Kicsiny korom óta szeretem a szomorúfüzeket. Gyakorta bújtam oltalmazó lombjuk alá, ha a többi gyerek kicsúfolt, vagy nem játszott velem. Szeretni való, biztonságos menedék. A legtöbb ilyen fának akad legalább egy nagyobb ága, ami elég erős ahoz, hogy még a mai napig elbírjom akár engem is. Persze, nem az apró fákról beszélek. Hanem az öreg bölcsekről, akik már évtizedek óta figyelik ahogy eljövünk, cseperedünk és tovább állunk. Sokat álmodoztam arról, hogy ha a mi udvarunkban is lenne egy ilyen fa, kiülnék egy vastag ágára valamelyik könyvemmel, és csak olvasnék és olvasnék zavartalanul, mégis mindent látva körülöttem. Mert ugyanis a szomorúfűz, ha egészséges olyan lombkoronát ereszt, amin át kifelé volt értelme nézelődni, de befelé nemsok. Tökéletes búvóhely. A házunknál ilyen fa nem lévén, meg kellett elégedjek pagonybéli példányaikkal. Akiket nagyon is szerettem. Szóval, ezen az esős délutánon a kutyámat sétáltattam. Kyra egy gyönyörű, már-már feketés mélybarna alapon világos tigriscsíkos harci kutya volt. A fajta az angliai Staffordshire megyéről kapta a nevét. Szép kiállású jószágok, igazán szeretetreméltóak, mint amúgy minden állat, ami nem esz meg azonnal. Sőt, néha még azok is. Jó pajtásom volt. Sokat bóklásztunk mindenfelé, és ha nagy elkeseredésemben megszöktem otthonról, bizony őt magammal vittem akkor is. Szóval épp a pagonyhoz tartottunk Kyrával, mikor elkapott minket egy nyári zápor, és mi futva tettük meg a maradék utat a nagy fűzhöz, hogy ott a lombok alá rejtőzve vészeljük át az esőt. A meleg zuhany krokodilkönnyi cseppekben gurult végig az arcunkon. Emlékszem azon kacagtam, hogy kutyám kedves pofiján hogy peregnek le a súlyos vízgolyócskák. Szép nap volt. Úgy ázottan leültem a fa tövébe, Kyra a lábamra feküdt, ölembe hajtotta a fejét, s én füle tövét vakargatva beszéltem hozzá. Utólag visszagondolva igen jól tűrte tizenhat éves sületlenségeimet. Mindkettőnket elnyomhatott az álom, s én valamivel később arra ébredtem, hogy az egyébként rendkívül lusta jószág, egy hófehér pillangót kerget a fa alatt. Hátam még mindíg a fatörzsnek vetve néztem körbe. Az eső elállt, s a felhők közül egyre nagyobb felületen bukkantak elő vidám kis fénysugarak. Ahogy a nap ereje átszűrődött a fűz lombjain, éreztem, hogy akkor és ott kell magamba szívnom minden pillanatát a világnak, és egyszerre könnyű volt meglátnom az élet szépségeit, legyenek azok szembetűnően hatalmasok, vagy titokzatosan aprócskák. Azt hiszem, ott kezdődött el minden. Akkor kezdtem írni, akkor kezdtem élni igazán. 16 évesen. Hazafelé végig játszottuk az utat Kyrával, és boldogan, fáradtan hajtottuk álomra fejünket később. Ki-ki a maga vackán. Az utolsó ártatlan nyarak egyike... :)