Feszült nyugalomban háborgom. Egy hatalmas fal előtt, mintha állnék érthetetlenül, s bámulnám a képet padlótól tetőig. Égbolt, de nincs horizont. Csak mély kék. Felhők bárányoznak, mintha úszva. S kezem kinyújtom. Megérintem. Vizes. Puha buboréknak tetszik, vagy zselének. Belépek. Már nem érzem víznek, bár a hajam lebeg. Álj, én sem úszom, csak lebbenek. Szilárdan állok a semmin. Előttem a végtelen apró felhők úszkálnak kék tengerégben, mint bubi a zselében. És megérzem. Könnyű a lélelgzet, a lég mégis nyomott. Hideg, de nem rideg, vihar előtti csend. Nem háború készül, csak megmozdul végre föld, s vele tart az égbolt. Most lenézek. Alattam komor feketén, barnán, s cserépszínben stabilitást látok. Mozdulatlanul lebegek lefelé. Hegytető felett megállok. Alattam morog, pöfékel a föld. Nem érintem, csak szeretem. Érzi. Megnyugszik. Mozog lassan, de már nem pöfékel. Együtt indulunk majd. Arcunk a szélnek feszül, aki velünk jön, velünk örül. De még nem. Még éppen csak készülünk.
Mintha valaki azt hinné, láncra fúzhetett eleddig, pedig csak nem is akartunk menni sehová. Most fektéből felült a föld. A béklyó lehull, és mindjárt minden (f)elszabadul.
No comments:
Post a Comment