Most most van most!

A most, most most van itt! :D És régen volt ilyen szép! Az élet velem. Igazán kedves. Mesélhetnék, és fogok is még. Nap ragyog át a kertváros lombjain. Szél süvít az átmeneti kabát alá. Esőszagú a sár és nyirkosak, aprók még a szemek, de az arc már mosolyog szájszéleket konstans fülig húzva. Sárfoltos, félig száraz a cipőorr. Még talán az a mókás, csipogó hang is megmaradt a talpban. Igen. Most ritmusra lépve vigyorgom az úton. Épp ahogy tegnap az esőben táncoltam hazafelé menet. A buszmegállóban bolondnak is néztek miatta. Miért ne, ha egyszer igazuk van? Ma nemhogy picivel a buszom előtt érkezem, de meg sem akar állni. A sofőr kicsit elszámolja a féktávot a nedves úton, s ahogy megmászom a lépcsőt máris tövig nyomja a gázt. Az utolsó köre lehet hazaindulás előtt. Így viszont kényelmesen elérem a metrómat a szmoggal és íncsiklandó péksüteményillatokkal dús Örs vezér téren. Eszembe jut, hogy nem hoztam kaját magammal. Mindegy. Az sem szokott vinni engem sehova (jó esetben :D). A metró zombilandje ma kiváló mosolyfakasztóként működik. Szombat hajnal van. Ilyenkor a kutya sem jár sehová (azt hinné az ember). Pontosabban mi házörzők pont, hogy igen. Zsúfolásig vannak a kocsik biztonságiőrökkel. Mind begubózva, komoly tartással, méltóságteljesen nézi le a világot, ami hasonlóképp tekint vissza rájuk. Lehet mindenféle tévképzetünk, de mindenki úgy gondolja, h egész nap semmit sem csinálunk a pénzünkért. Nem mondom, h teljes igazságtartalom nélkül. Viszont azt az egész napot bizony ott kell töltenünk. És ha akad néhány másodperc melónk, ott nem sok idő van gondolkodni. ;) Tehát a rendkívüli eseményeken és a napi rutinon kívül más dolgunk sincs, mint megpróbálni nem elbutulni, és nagyon fontosnak és misztikusnak tűnni. Én a magam részéről inkább a barátságos verziót választom. Széles mosoly, kezet nyújt. De amúgy őszíntén. Páff, meg is érkeztem. Mozgólépcső egy, mozgólépcső kettő. Deák Ferenc tér. A tegnapi eső úgy néz ki elvette a kedvet a komolyabb szemeteléstől. Lassan a sötét szürkébe csapott át, amíg a föld alatt zötyögtem. Egy utolsó pillantást vetek mára a csillagokra, amikről nem is olyan rég, a házból kilépve állapítottam meg magamban, h ebben a városban nem láttam még ilyen tisztán és szépen ragyogni őket. Aztán irány a bazilika. Ugyan nem esik útba, de ma kedvem van hozzá, és nagyon ráérek. Lomtalanítás lehetett. Az utcák telis teli törött bútorokkal és egyéb használhatatlan tárgyakkal. Nem szép, de legalább randa. Nem úgy a templom. Na hát az valami háde! Szeretek is erre járni. Aztán egy bal kanyar. Fura macskaköveken csipogok tovább furán szuszogó cipőmben. Elhaladok a Zrínyin ácsorgó huszáregyenruhás bronzfószer mellett. Na az ő csukája tuti nem ciripel. Még egy jobb kanyar, s már meg is érkeztem. Jól esik a benti meleg a hűvös szél után. Még így is tíz perccel korábban érkeztem, mint kéne. De hogyan? hiszen negyed órával később indultam el, és szombat van... na mindegy. A váltótársam igazi jó kis zenével vár. Nekem gyűjtötte. Elbészelgetünk kicsit. Készülődünk. Ő haza, én a szolgálatra. Aztán tovább áll, én pedig ezen a hálón szocializálódom vigyorogva. És kajaügyben is rámmosolyog a szerencse, ha jól látom. Rendezvény lesz. A szám még mindíg fülig ér. Azt hiszem oda ragadt.