Gyermekkori, boldog-büszke percek. Mikor nagy, kerek szemekkel várod a csodát. Mert jön a nyúl, a jézuska, vagy épp a télapó. És találgatsz, hogy igaz-e? Aztán eldöntöd: hiszel! Ez nem lehet véletlen. Arra hamar rájösz, hogy anya és apa veszi az ajándékot. De télapónak mégis lennie kell valahogy. Még ha nyúlnak nem is feltétlenül. Különben is. Valószínűleg jó humora lehetett annak aki kitalálta, hogy csokitojást tojik. Azért ez korántsem olyan, mint édesanyám egyik történetében, mikor is gyerekként a tanítónénijük csokis drazséval kínálta őket. Lévén első alkalommal találkoztak ezzel az édességgel, kis meglepetéssel vegyes örömmel konstatálták, hogy marokszám lelni ilyet szétszórva a birkalegelőn hazafelé menet. Hamar rájöttek a keserű igazságra.
Persze, attól sem féltem, hogy a jézuska (született Jézus) ne érne rá karácsonyfát cipelni minden házba. Legalább szegény addig lejöhet a keresztről. Persze amikor megláttam nagyapát a fával, menten megörültem, hogy vannak akik segítenek neki. :)
Az igazi rejtély mégis a mikulás volt. Cipőbe, zokniba rejtegeti az apró kis nyalánkságokat évről évre, és persze ő az egyetlen idegen, akitől nem bánjuk ha nyitva hagyja az ablakot dolga végeztével. Kívàncsi voltam, ki ő, és tudnék-e neki segíteni? Most már tudom. Azt is, hogyan. És ha apuka leszek, elvégzem majd a rám eső részt.
Persze a karácsonyt más színben látom azóta. Egy a folyton változó állandóságok közül. Tinédzserként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem jelentetttöbbet mint szünidőt a barátaimmal és alkalmat a tárgyi kívánságaim beteljesítésére. A család akkoriban nem igazán foglalkoztatott. Nem találtam a hangot velük és felesleges képmutatásnak találtam ott időt tölteni, ahol nem éreztem jól magam. Aztán tizennyolc évesen elkerültem otthonról. Kezdődtek a munkával töltött karácsonyok és szilveszterek, hiszen általàban olyan beosztásban dolgoztam, ahol nem számítottak az ünnepek, vagy ha igen, túl messze voltam ahhoz hogy haza jöjjek. A barátok ezeken az időszakokon is átsegítettek. Volt min, hiszen kezdtem rájönni, hogy valami hiányzik. A család és az otthon gyakran jelentek meg álmaimban, bár nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a ténynek. Még évekbe telt rájönnöm, mi hiányzott az életemből. A családommal való újbóli egymásra találást jelképezik nekem azóta az ünnepek. Ahogy a távol töltött idő éretté tett a miértek és kiértek megértésére. Ezt kerestem. Ettől lett teljes az életem. Szóval... Csak köszönhetek az ünnepeknek. Megértettem, mit jelent a család és a mélyről jövő, olykor önző, de őszinte szeretet. Amit nem lehet ajándékokkal, vagy pénzben mérni. A formaságok pedig megszűnnek képmutatássá lenni, amikor rájösz, hogy a törődést hivatottak szimbolizálni, és nem a lefizetés eszközei.
Köszönöm télapó, jézuska és nyúl! :)