Első dal

Sötét van, egyedül vagyok.
Árnyak leple borul rám.
Ahogy meglátlak bízom a jóban.
Szemed csillogva tekint rám,
És hogy érezd át.
Sír a szaxofon.

Hangom balzsammal száll.
Téged keres, bárhol jár.
És ha megtalál,
Soha nem. nem enged már.

Közelembe léptél, s bár vágyad még titok.
Mosolyodtól várom, hogy végre gyógyulok.
Szívemben még félsz jár, hangom dadogva remeg,
De rád nézek és látom, ahogy csak nekem nevetsz.
Szemeid csillagokként ragyokják be életem.
Szíved melegében, elolvad a szívem.

Kell, hogy érezd hát ahogy
Téged keres, feléd száll.
S látom a szemed már
Ahogy kérdőn nézel rám...
Oh baby, szeretsz tán?

/Idén valahogy 9 éve. És igen. tényleg ez az első./

Hajnal

Hajnal van már, a vekker régóta ezt jelzi.
Türelmetlen, azt mondja ideje fel kelni.
Lassna nyitom, a szemem,
A föld együtt ébred velem,
És néz rám
csendesen...

Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.

Az idő oly gyorsan száll. Hónapok, s évek telnek el.
A zarándok meg nem áll, hisz utam visz épp amerre kell.
De akad egy hely szívemben,
Ami mindíg itt van velem.
Képed őrzöm ott rég.
Kitörölhetetlen.

Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.

Hatalmas a távolság, és összeköt egyetlen fénysugár.
Ezt nem láthatja más. Nem vakít és árnyékot sem formál.
Csak mi tudjuk, hogy él, igen él
S összeköt bármerre lennél,
Hogy ha kell legyen fény
Ami hozzám kísér.


Néhány egyszerű emlék, félig meddig boldogság,
Ahogy egy gyönyörű barna szempár nézett rám.
Néhány egyszerű érzés, és viszlát valóság!
Ma is ott vagyok akkor, és ugyanúgy nevetek rád.


(Ezzel szépen elkezdem a régi dalaim idepötyögni. )

Megtennéd?

Gyere velem! Szárnyalhatnánk fellegeken, vagy fürödhetnénk a legtisztább vizű óceánban. Tehetnénk amit csak a szívünk megkíván, és a képzeletünk álmodni mer. És talán meg is tesszük. Lesz még időnk rá. De most fogd meg a kezem és gyere velem. Látod, van itt egy ösvény. Már egy kicsit ismerem. Járok erre, ha egyedül vagyok. Szeretném, ha látnád! mindig mosolyog a szívem, ha ilyesmit mutathatok neked. Itt most kicsit sötét van, de hát az erdő ilyen ezen a részen. Mélyzöld árnyaival takar el minket a nap elől. Csodaszépek a színek ott elől. Nézd, fordul az út. Jobbra kanyarodunk vele, s már itt is vagyunk. Langymeleg délutáni fény süt a fákra a templomnyi tisztáson. Sűrű lombok, cserjék és füvek falazzák mindenütt. Ott fenn balra apró patak csordogál le arról a sziklafalról egyenest ebbe a kristályvizű, kis, sziklamedrű tóba. Megtennéd, hogy leülsz itt velem, és csak vagy?

látomás...

Feszült nyugalomban háborgom. Egy hatalmas fal előtt, mintha állnék érthetetlenül, s bámulnám a képet padlótól tetőig. Égbolt, de nincs horizont. Csak mély kék. Felhők bárányoznak, mintha úszva. S kezem kinyújtom. Megérintem. Vizes. Puha buboréknak tetszik, vagy zselének. Belépek. Már nem érzem víznek, bár a hajam lebeg. Álj, én sem úszom, csak lebbenek. Szilárdan állok a semmin. Előttem a végtelen apró felhők úszkálnak kék tengerégben, mint bubi a zselében. És megérzem. Könnyű a lélelgzet, a lég mégis nyomott. Hideg, de nem rideg, vihar előtti csend. Nem háború készül, csak megmozdul végre föld, s vele tart az égbolt. Most lenézek. Alattam komor feketén, barnán, s cserépszínben stabilitást látok. Mozdulatlanul lebegek lefelé. Hegytető felett megállok. Alattam morog, pöfékel a föld. Nem érintem, csak szeretem. Érzi. Megnyugszik. Mozog lassan, de már nem pöfékel. Együtt indulunk majd. Arcunk a szélnek feszül, aki velünk jön, velünk örül. De még nem. Még éppen csak készülünk.

Mintha valaki azt hinné, láncra fúzhetett eleddig, pedig csak nem is akartunk menni sehová. Most fektéből felült a föld. A béklyó lehull, és mindjárt minden (f)elszabadul.

cseréptöret

Nem tudom, ki vagy. Halvány sejtelmem sincs afelől, hogy honnan érkeztél, vagy mi van a hátizsákodban. Egyetlen szikrányi gondolat sem arról, merre tartasz és mikor fogsz megállni. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Hiába várod, hogy elmondom életed történetét az első naptól kezdve, mert erre képtelen vagyok. De látlak téged. Látlak annak, aki valójában vagy. Túl az általam megálmodott képeken, túl a mások szavából szőtt színes-színtelen szúnyoghálón. Érted és téged nézlek. Látom, ahogy selymes hajad lebben a szélben, ahogy kecses lépted nyomán meghajolni tűnik a világ. Látom a mosolyt, ami gyógyír minden bajra, és a szemeket, melyekbe tekintve egy pillanatra megáll az idő. Látlak magadért. A félelmeid, a szeretteid, a lányaid, a fiaid. Látok benned mindent ami valaha voltál és leszel. Téged. És látom, hogy észre vettél. Szemem lehunyom. Tovább megyek. Eddig mertem maradni.

mellkasi fájdalmak:

Talán elhullok hirtelen...
Talán elhullok hirtelen és végleg.
Talán ha rám sötétedik, többé már nem élek.
Pedig jöhetne most egy kis sötét.
Hogy hunynám le szemem egy kicsinység.
Fáradt vagyok, már már fás.
S belül mélyen féreg vás.
Nem jobb ez, vagy rútabb, mint a többi.
Ugyanúgy tudna bárki mással ölni.
Nem elesett, nem felszegett,
Csak ilyen.
Éppen az enyém.

Ezért is tocsogok magamagányomban csendesen.
Mert ebből bizony több nem, csak ez az egy van nekem.

Kezdenék új strófát, boldogabbat, bohót, de folyton folyvást el kell löknöm elémből e pár szót:
nem tudom.

Mitől telik meg ezzel a fejem? Gondolkozom, cselekednék, de nem teszem.
Ez a két szó lüktet bennem:
nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Bamba vagyok, fáradt és nyegle.
Nem ülök, nem is gondolok nyeregre.
Tompa fájdalom hasít belém, s nem ereszt.
Nem a nemtudom a nagy baj,
Hanem, hogy nem is értem ezt.

Most most van most!

A most, most most van itt! :D És régen volt ilyen szép! Az élet velem. Igazán kedves. Mesélhetnék, és fogok is még. Nap ragyog át a kertváros lombjain. Szél süvít az átmeneti kabát alá. Esőszagú a sár és nyirkosak, aprók még a szemek, de az arc már mosolyog szájszéleket konstans fülig húzva. Sárfoltos, félig száraz a cipőorr. Még talán az a mókás, csipogó hang is megmaradt a talpban. Igen. Most ritmusra lépve vigyorgom az úton. Épp ahogy tegnap az esőben táncoltam hazafelé menet. A buszmegállóban bolondnak is néztek miatta. Miért ne, ha egyszer igazuk van? Ma nemhogy picivel a buszom előtt érkezem, de meg sem akar állni. A sofőr kicsit elszámolja a féktávot a nedves úton, s ahogy megmászom a lépcsőt máris tövig nyomja a gázt. Az utolsó köre lehet hazaindulás előtt. Így viszont kényelmesen elérem a metrómat a szmoggal és íncsiklandó péksüteményillatokkal dús Örs vezér téren. Eszembe jut, hogy nem hoztam kaját magammal. Mindegy. Az sem szokott vinni engem sehova (jó esetben :D). A metró zombilandje ma kiváló mosolyfakasztóként működik. Szombat hajnal van. Ilyenkor a kutya sem jár sehová (azt hinné az ember). Pontosabban mi házörzők pont, hogy igen. Zsúfolásig vannak a kocsik biztonságiőrökkel. Mind begubózva, komoly tartással, méltóságteljesen nézi le a világot, ami hasonlóképp tekint vissza rájuk. Lehet mindenféle tévképzetünk, de mindenki úgy gondolja, h egész nap semmit sem csinálunk a pénzünkért. Nem mondom, h teljes igazságtartalom nélkül. Viszont azt az egész napot bizony ott kell töltenünk. És ha akad néhány másodperc melónk, ott nem sok idő van gondolkodni. ;) Tehát a rendkívüli eseményeken és a napi rutinon kívül más dolgunk sincs, mint megpróbálni nem elbutulni, és nagyon fontosnak és misztikusnak tűnni. Én a magam részéről inkább a barátságos verziót választom. Széles mosoly, kezet nyújt. De amúgy őszíntén. Páff, meg is érkeztem. Mozgólépcső egy, mozgólépcső kettő. Deák Ferenc tér. A tegnapi eső úgy néz ki elvette a kedvet a komolyabb szemeteléstől. Lassan a sötét szürkébe csapott át, amíg a föld alatt zötyögtem. Egy utolsó pillantást vetek mára a csillagokra, amikről nem is olyan rég, a házból kilépve állapítottam meg magamban, h ebben a városban nem láttam még ilyen tisztán és szépen ragyogni őket. Aztán irány a bazilika. Ugyan nem esik útba, de ma kedvem van hozzá, és nagyon ráérek. Lomtalanítás lehetett. Az utcák telis teli törött bútorokkal és egyéb használhatatlan tárgyakkal. Nem szép, de legalább randa. Nem úgy a templom. Na hát az valami háde! Szeretek is erre járni. Aztán egy bal kanyar. Fura macskaköveken csipogok tovább furán szuszogó cipőmben. Elhaladok a Zrínyin ácsorgó huszáregyenruhás bronzfószer mellett. Na az ő csukája tuti nem ciripel. Még egy jobb kanyar, s már meg is érkeztem. Jól esik a benti meleg a hűvös szél után. Még így is tíz perccel korábban érkeztem, mint kéne. De hogyan? hiszen negyed órával később indultam el, és szombat van... na mindegy. A váltótársam igazi jó kis zenével vár. Nekem gyűjtötte. Elbészelgetünk kicsit. Készülődünk. Ő haza, én a szolgálatra. Aztán tovább áll, én pedig ezen a hálón szocializálódom vigyorogva. És kajaügyben is rámmosolyog a szerencse, ha jól látom. Rendezvény lesz. A szám még mindíg fülig ér. Azt hiszem oda ragadt.