Anya háza lett a pagony. Itt a zöld, ide lóg át a szomorúfűz. Itt a csend. Akkor is, ha hallatszik a falu. A várost is kizárom Pesten. Ezt már nem is feladat idehaza. Teljesen más zaj ez a csend. Nyugodtabb. Nem bánt, nem hajt, nem nehezedik rám. Van időm hallani a fájást. El lenni a bentben.
Elment nevelőapu. Soha nem hívtam így a szemébe. Csak a legvégén voltunk tényleg jóban. Csak utána kezdtem tényleg érteni. Amennyire még lehet.
Anya gilisztákat fordít ki ásóval a csirkeudvarban. Tobzódó, tollas armada követi. Bohókás izgatottságukban mosolyra fakasztják, megnevettetik édesanyámat. Jól esik. Ártatlan, szándék nélküli, apró kis öröm. Nem akar, nem követel. Súlytalan. Felold.
Miriád apró történetet hord a zöld. Minden szeglete mesél, de nem zavarja, ha nem érdekel. Mindenhogy itt van, itt marad. Ha olvasom a lapjait, ha nem.
Bent feszeng a csend. Fél kijönni, de nem baj. Haladhat lassan. Most van ideje. Nem kell üvöltsön a fájás, hogy meghalljam. „Madárnadrág, kecsketorta, szemlegelő.” Megpihen a rivaldafényben megbúvó menekült. Minden múlandó, birtoktalan maradandó törvények között, ebben a mostban egy darabig itthon vagyok.
